Többször kommenteltem már több helyen, most ideírom, mert általános értékűnek gondolom. („Nem mondhatom meg senkinek, elmondom hát mindenkinek” ugye.)
Ahhoz hogy egy emberi populáció fennmaradjon, minden nőnek a reprodukciós kora alatt három gyereket kell szülnie és felnevelnie.
Ez nem afféle szerény vélemény, hanem egy könnyen belátható, és matematikai szimulációval igazolt tény – nem mellesleg számos valóságos példa igazolja.
A fennmaradáshoz szükséges reprodukciós aránynak 2,3-nak vagy kicsivel nagyobbnak kell lennie. (Nyilván a túl nagy érték sem „egészséges”…) Kis számolással sokkal szemléletesebben is meg lehet fogalmazni: tíz nőből hétnek kettő, háromnak három gyereket kell szülnie – és fel is nevelnie. Azért kell minél több nőnek hármat szülnie, mert nem minden gyerek nő föl.
Egyébként így már nem is olyan durva a követelmény… Durvítsuk tehát: minden nőnek szülnie kell; egy gyerek nem elég.
Ha a fenti tény kényelmetlennek, túlzónak, életszerűtlennek tűnik, az nem a tény hibája. Annak a jele, hogy az adott populációban nem a fajfenntartás a legfőbb érték, hanem valami más.
Magyarországon a reprodukciós arány 1,3.
Európában a reprodukciós arány 1,6.
Európa ki fog halni.
Magyarország előbb fog kihalni, mint Európa.
Eddig tartott a „captatio benevolentiae", a jóindulat megnyerése, a bevezetés. Most jön a tárgyalás.
A „háromgyerek-követelmény" teljesítésének lesznek következményei. Az emancipáció évszázada bebizonyította, hogy a nők sem nem hülyébbek, sem nem gyengébbek a férfiaknál. Ha a fél életüket gyerekszüléssel és -neveléssel töltik, az nem a visszamaradottság jele, hanem a természet rendje.
Az, hogy ezt le kellett szögezem, az én a szocializációmból fakadó helytelen szemléletem. Ha egy nő hevesen tiltakozik a „természet rendje” ellen, az az ő helytelen szemlélete.
Ha egy nő nem szül – nem akar, nem képes –, akkor más nőket kell segítenie abban, hogy helyette megtegyék. Részt vehet például a felnevelésben.
Más gyerekének nevelése ugyanolyan értékű, mint a sajáté – a faj fennmaradása szempontjából.
A „nagy család" nem egy elmaradott társadalmi formáció, hanem a faj fennmaradásának egyik záloga.
A faj fennmaradása alatt nem a „kaukázusi” (fehérbőrű, európid) fajtát értem, hanem a homo sapiens sapiens fajét a Földön vagy máshol.
Az emancipáció évszázada alatt elnyert respektusról és jogokról a nők nem fognak maguktól lemondani. De nem is kell. Mert a gyermekvállalást, -nevelést, az abban való részvételt a társadalom legfőbb értékévé kell tenni.
Nagyobb értékké, mint a vagyonszerzést és az „önmegvalósítást".
(A legjobban attól a a gondolattól rémülök meg, hogy a fajfenntartás szempontjainak egyes, ma szélsőségesen elvetett, vallás alapú kultúrák jobban megfelelnek… Nemcsak a nézeteik, hanem a kemény gyakorlat szerint is.)
Hosszas (több éves) tépelődés után oda jutottam, hogy a növekedést, mint alapértéket, minél hamarabb el kell vetni. A stabilitást, az állandóságot, a megtartást, a fennmaradást kell az emberi törekvések központjába helyezni.
Nem lenne jó, ha az ifjak megint tanulhatnának a szüleiktől? Ha a szülők tényleg átadhatnák örökségüket a gyerekeiknek? Ha a gyermekek vállalása és a felnevelésük lenne a legbecsesebb dolog a világon? Ha az ebben való segítés is tiszteletre és megbecsülésre méltó lenne?