Némileg ellentmondásos, hogy pont a gyakran olvasók siránkoznak, „Hal ki az olvasás!" Pedig nem, csak ezek a művelt olvasók sem tesznek különbséget az információ- és az élményszerző olvasás között. (Illusztrálva K. M. állítását, miszerint bármely emberi közösség legalább hatvan százaléka… síkhülye, ebben az esetben inkább csak lényegesen kevésbé okos, mint a többiek.) Miközben az információszerző olvasást művelők száma az emberiség lélekszámával arányosan, hatványozottan nő, az élményszerzésből olvasók száma valóban csökken.
Innentől tehát kizárólag az élményszerző olvasásról (továbbiakban: olvasásról) lesz szó.
Amint az mindenki megállapítja, az olvasást alapvetően az jellemzi, hogy a művelet során az olvasó a műben leírt világot önmagában újraalkotja, és a mű betűi helyett a mű világára, annak történéseire fog emlékezni. (Hangsúlyozzuk, hogy nem tettünk különbséget lírai – vers – és prózai – regény, novella, dráma (!!) művek között.)
Ennek két folyományát említjük meg:
– a mű tartalma a befogadó fantáziájának minőségétől (részletességétől, gazdagságától, más élményeivel való kapcsolati hálójának kiterjedésétől, sűrűségétől) függő mértékben a befogadó élményévé válik (ez a jelenség közismert);
– egyszerű a válasz a „Mi történik a könyv szereplőivel, amíg nem olvasom a könyvet?” kérdésre: ott állnak (ülnek, fekszenek) megmerevedve, mint Csipkerózsika várának lakói, és vagy dühöngenek, hogy mijafeneleszmá’, vagy nem.
E bejegyzés két legfontosabb állítása következik:
– nemcsak olvasni lehet ilyen újrateremtő, élménygeneráló módon;
– az újrateremtő, élménygeneráló befogadást élményszerző olvasással lehet megtanulni.
És akkor most jöjjenek a további közhelyek. Reményeim szerint a közhelyesség csökkenő sorrendjében
• az élményszerző olvasás e meghatározás szerint (széles értelemben véve) olcsó;
• az élményszerző olvasás őspéldája a beszélt történetek hallgatása: vagyis az olvasás az egyik legősibb, értelmes, emberi kommunikációs tevékenység korszerű formája;
• az élményszerző olvasás olyan, mint amikor az ember, amíg megszületik, áthalad törzsfejlődés rengeteg állomásán a kukactól a halon keresztül a majomig: a kisgyerek, amíg nem tud olvasni, a mesehallgatással tanulja meg az újrateremtő befogadást. Ezért a mesélés, majd az olvastatás a gyermeknevelés egyik lényeges, ha nem a legfontosabb mozzanata;
• az élményszerző olvasást nem lehet elfelejteni. Meglehetős erőfeszítéssel el lehet nyomni, ha az a cél, hogy a szöveget vizsgálja a befogadó, nem pedig a tartalmat, a kontextust.
Ez pedig szerintem nem közhely:
• aki megtanulta és gyakorolja az élményszerző olvasást, az védett a passzív befogadástól. Csak úgy tud befogadni csaknem bármit, hogy annak alapján magában megalkot egy világot, és azt vizsgálja, élvezi – és kapcsolja a korábbi élményeihez, azaz az egyéniségéhez. És megint egyáltalán nem mellesleg, ez egy ellenőrzés is, hogy mennyire hihető, mennyire valóságos az a valami, amit éppen befogad. Ez a „reality check”. (Tévedések elkerülése végett a műnek nem kell reálisnak, figuratívnak stb-nek lenni. A hihetőséghez, a hitelességhez nem kell szűken véve valósághűnek lenni, a karikatúrák is lehetnek jók, vagy rosszak.)
Ez az állítás az el nem felejthetőséggel együtt azt jelenti, hogy aki megtanult újrateremtően befogadni, annak nem kell félnie az agyzsugorító (a rossz és–vagy aljas nyereségvágyból felületes, primitíven túlzó, zsigeri reakciókra célzó) művektől.
Végül pedig a művelt (élményszerző-) olvasóknak rá kell döbbennie, hogy ha az olvasással élményt szerzők száma csökken is, a más formákban élményt szerzőké (talán) nem (olyan gyorsan). Azt egész biztosan hangsúlyozni kell, hogy
• mesélj a gyerekednek;
• tanítsd meg élményszerzően olvasni;
• a többit bízd rá.
